Kőszeg Város Fúvószenekara

Egy fúvószenekar rengeteg történetből áll össze. Mindenekelőtt szükség van a hivatalos, gondosan megfogalmazott, 1866-ot és Nykodém Jánost magába foglaló sorokra, ám kellenek emellé másfajta történetek is: pillanatképek a zenekari létből; aktuális események és aktuális témák, mint például egy-egy fellépés összefoglalója vagy mélázás arról, miért nincs zseb az új egyenruhamellényen. Ami tehát az alábbiakban következik, az írásos anyaggal nem bizonyítható, döntően személyes élményekre épülő beszámoló, melyet elkezdtem én, de továbbírhat bárki.

Ja, de nem lesz ám ez ilyen emelkedett hangnemű, mint amilyennek eddig kinéz. Elsőként következzen egy július 8-tól 10-ig tartó sűrű hétvége krónikája, mely pénteki kőszegi térzenéből, szombati lukácsházi falunapból és vasárnapi soproni sörből kiruccanásból állt. Röviden összefoglalva arról szólt ez a pár nap, hogy együtt voltunk sülve-főve, harminc fokban és még többen, harmincan vagy még többen. A hétvége tulajdonképpen már csütörtök este elkezdődött a Kőszegi Várszínház idei, Sörgyári capriccio című bemutatóján, melynek premier előtti előadását (jelmezes főpróbáját, na) nézhettük meg azon sokakkal együtt, akik különböző módokon segítették egész évben a Jurisics Vár Művelődési Központ és Várszínház munkáját. Cserébe másnap este térzenéztünk is egyet a tényleges premier előtt a Fő téren, amolyan szokásos nyár esti muzsikálás volt a szokásos közönségnek, mely a zenekari tagok családjaiból, barátaiból, üzletfeleiből plusz az épp arra járókból állt, ezen felül anyukám látta a várszínházban fellépő Epres Attilát virágot venni becsületkasszából.

Szombaton aztán Lukácsházára kerekedtünk fel, hogy falunapi sörsátorban játszhassunk, ami egyébként nem szokásunk, de a lukácsháziak olyan kedvesen kölcsönöztek sörpadokat a februári fúvósfarsangunkra, hogy most egyórányi zenéléssel róttuk le hálánkat. Másképp fogalmazva: népszerűségünk oka a pad, de az első néhány számnál jogosan észlelhettük azt is, hogy népszerűségünk apad. (Tudom, nagyképűség kijelenteni önmagunkról, hogy úgy általában népszerűek vagyunk, de nem, nem vagyunk nagyképűek, csak így jött össze a szóvicc.) Na, szóval nem voltak túl sokan, bár ebben valószínűleg az időpont is ludas volt: azt ugyan tudjuk, hogy délután egy és kettő között veszélyes tűző napra menni, ettől függetlenül valószínűleg egy iszonyat meleg fedett sörsátor sem jelent vonzóbb alternatívát. A későbbi nótákra azért már kezdtek gyülekezni az emberek, és leszámítva az időjárásnak nem épp megfelelő praktikusan fekete és béléses egyenruhanadrág tényét, alapvetően hangulatos kis zenélés volt ez, El Barcával, Rot ist der Weinnel, Kalinkával, Sejhajrozival, satöbbivel, ráadásul finom volt az ebédre kapott vaddisznópörkölt.

Végül vasárnap a soproni fúvóstalálkozó: kevés számú vendégzenekar, kevés taggal, mi, kőszegiek voltunk a legnépesebb banda, vakarták is a fejüket a térzenénk előtt a szervezők, talán nem is lesz elég egy tálca sör?? No de előbb még egy délelőtti menetzene, majd a vendégzenekarok fogadása, leírhatatlanul melegünk volt, ezért le se írom. Szép hely egyébként ez a Sopron, nem hiába hasonlítják Kőszeghez, nálunk is vannak például olyan kis utcák, ahol nem annyira lehet menetelni, mégis menetelünk, meg olyan árkádok, amelyek alatt áthaladva remekül visszhangzunk. Ebédet szerencsére klímás, fedett helyiségben (=étteremben) kaptunk, ami után következett még némi kollektív kávézós, fagyizós, sörözős ücsörgés az Erzsébet-kertben, majd ugyanitt, árnyas fák alatt, fújdogáló szellő mellett térzenéztünk, ’ki hitte volna, hogy ennyien összegyűlnek’-létszámú közönséggel és elég nagy sikerrel.

Így nézett ki tehát az idei július második hétvégéje, összegzésként pedig elmondható, hogy a pár nap alatt karnagyunktól, Mikitől megint sokat tanultunk, például azt, hogy rövid ujjú ingben nehéz vezényelni; illetve hogy a „Fújás közben SOHA ne legyen a széked mellett (alkoholos) ital!” szigorú szabálya néha a következőképp módosulhat: „Fújás közben MINDIG legyen a széked mellett ital – akár alkoholos is!”

Pálfy Eszter